A papírról vannak jó és rossz emlékeim egyaránt. Mindegyikből kiválasztok egyet, sőt még egy harmadikat is.

           A paca

    Én még a világháború idején jártam iskolába. A hadigazdaság termékei voltak – velünk együtt – iskolai füzeteink is, amelyek olyan papírból készültek, hogy meg sem érdemlik ezt a nevet. Hosszú szőrök álltak ki belőle, s amikor tintával és tollal írtunk rá gyakran beleakadt a tollunk hegye egy-egy ilyen szőrszálba és jókora pacát ejtettünk a papíron. (A mai iskolások vajon tudják, hogy mi az a paca?) Ezért aztán – hol volt még akkor a modern pedagógia? – fenekest, körmöst vagy tenyerest kaptunk „jutalmul”. Azóta is csak ritkán írok kézzel; még mindig tartok tőle, hogy egyszer csak meghallom Halász tanító bácsi hangját: pacáztál Lőrincz fiam… Mit akarsz inkább, két fenekest, négy körmöst vagy hat tenyerest?

            A nagymamám

    Negyvenlapos kockás füzetbe írtam első regényemet, amelynek ő volt első és egyetlen olvasója. Neki tetszett. Kösz, nagyi te adtál bátorságot nekem és te voltál az első szerkesztőm is. Nyugodj békében.

            Az első „igazi” könyvem

    Megszagoltam, és amikor megéreztem a papír illatát, örökre eljegyeztem magam vele.

    Remélem, a következő újjászületésemben is lesz papír, amire ráírhatom itteni emlékeimet. Aztán megdicsérem majd az angyalt, aki az első példányt elém teszi. „Angyali ez a papír, angyalka!”

Úgy legyen!

Lőrincz L. László

úgy is mint 

Leslie L. Lawrence

Budapest, 2017. május közepén